Nos, akkor kezdjük!
Mikor 24 órát ülsz egy repülőgépen, már nem tudod, hogy fiú vagy-e vagy lány. Mikor átszállsz egy olyan országban, ahol a páratartalom már nagyon magas és az Egyenlítőn fekszik, akkor azt gondolod: hú, hova jöttem, ez nagyon más. Aztán, mikor leszállsz egy olyan helyen, ahol örökké csak vigyorognak rád, akkor a fáradság miatt is, de nem igazán tudod, mi zajlik benned. És ennek nincs vége, mert mindennap olyan élmények érnek, hogy reggel 5 percet állsz az ablak előtt, mire leesik: nem, nem álmodom…
Oké, tudom nyilván, hogy hova jöttem, hol vagyok, de ott legbelül ez más ám! Ott legbelül, a tudatalattidban érzed csak igazán. Képzeld csak el: mindennap bombáznak a más-más ingerek, olyanok, amiket otthon nem kapsz. Fantasztikus! Ha elutaztam valahova kiskoromban, és felébredtem reggel, sosem tudtam hírtelen, hol vagyok, kellett egy kis idő. Most én ugyanezt érzem. Olyan érzések törnek elő bennem, amit csak gyerekként tudtam átélni. Szerintem, ez így 30 után nagyon jót tesz a szervezetnek.
Na, ebben a két napban nagyon elkalandoztunk, és lehet, hogy egyesek közületek arra is kíváncsi, hogy került a kezünkbe egy krokodilbébi. Úgyhogy most szépen lassan elmesélem, melyek azok az élmények, ami nap, mint nap ér bennünket, amitől minden reggel 5 percet az ablak előtt állok.
Egyre több magyar ismerősünk van, és jó visszahallani ugyanazokat a dolgokat, amin mi is keresztülmentünk.
Az időjárás így, tél elején most nagyjából olyan, mint most Nálatok nyár elején, csak nem annyira szélsőséges. Hallom, hogy ott árvizek vannak, és néha nagyon hideg van, de volt már meleg is. Nos itt most néha esik az eső, a nap 2 hónapja főleg 8-13-ig mindig süt (kivéve ha esik), utána délután már nem mindig. És 5-6 között sötétedik. Na de itt a nap ereje nem olyan, mint nálunk. Télen olyan erős majdnem, mint otthon nyáron. Tegnap is napoztam a kertben. Mikor idejöttünk, az itteni nyár végén, mindenki azt kérdezte otthonról, mért nem vagyunk barnák? Azért, mert itt nem lehet kimenni a napra akkor, olyan erős. 2 perc alatt eléred azt, amit otthon fél óra alatt. És itt a legnagyobb az ózonlyuk a világon. Szóval, és azt csinálom, hogy télen szoktatom magam a naphoz. Mindig kérdezem a szomszédot, hogy lesz ennél hidegebb is? Mert ugye fűtés az nincs a házakban, a falak meg gipszkartonból vannak, szigetelés nuku. Azt mondja, nem, ilyen marad, télen is pólóban mennek suliba a gyerekek. Hm, én azért fázós vagyok, mondom, na de meglátjuk. A Baktérítőtől kicsit délre vagyunk. Olyan, mintha nagyjából Egyiptomnál lennénk, talán kicsit lejjebb.
Egyik nap, állok a piros lámpánál, de csak nem akar zöld lenni. Már kétszer lement a forgalom, még mindig csak várok. Erre kiszáll egy ürge a mögöttem lévő kocsiból. Nagyon megijedtem, hogy most mi lesz…
Csak szólt, hogy egy kicsit guruljak előrébb, hogy érzékeljen a lámpa. Mondanom sem kell, hogy rögtön zöld lett. Hálás voltam neki, hogy szólt. Mögöttem 10 autó várt…
Petike egyik nap beütötte a kis fejét, lett rajta egy jó nagy púp. Még aznap a szemével is történt valami, mert begyulladt. Képzelhetitek, hogy nézett ki. Na, de már minden rendben.
Carneval volt a gyerekeknek tornából! Ez azt jelenti, hogy bemutatják a szülőknek, mit tud a gyerekük. Persze úgy néz ki, mint egy vizsga. Izgultunk is nagyon. Aztán megtudtuk, hogy nem osztályzatokat adnak, csak egy pipát, hogy megcsinálta-e az adott gyakorlatot. És a végén mindig: good boy, vagy good girl.
Itt állandóan dicsérik a gyerekeket a szülők is és az iskolában is, de a gyógyszertárban is, szóval mindenhol. Mindössze kétszer láttam a gyerekével vitatkozós anyukát: az egyik egy nagyon kövér, ausztrál néni, a másik pedig egy francia nő volt.
Szandrát és a Petit áttették egy jobb csoportba a tornán, mert nagyon ügyesek. Most már a Petihez nem mehetek be, mikor tornázik. Nagyon ügyes, követi az edző utasításait. Érdekes, hogy a Viki gyakorol a legtöbbet itthon, de őt nem rakták feljebb. Nyilván, ők eleve nehezet tanulnak. Mivel ő már nagyobb, neki többet is kell tudnia.
Szandrát szinte minden szünetben elviszi az énektanár, mert énekbemutatót kell tartania az osztályokban. Nagyon szeretik.
Rengeteget tanulnak itt az állatokról a gyerekek az iskolában. De nem tankönyvekből. Először elviszik őket állatkertbe, és elmondják, melyik állatnak mi a neve, majd egy csomó információt adnak még hozzá. Egyszer be fogok menni egy tanórára. Biztos nagyon érdekes lehet.
Gold Coastnak van repülőtere, vidámparkjai, állatkertjei, és még egy csomó minden, ahova el tudsz menni a gyermekkel. Mi is voltunk vidámparkban, ja és a Movieword-ben. Itt mesefigurák voltak, meg egy csomó minden, amire fel lehetett ülni annak, akinek üres volt a gyomra…
A lányokat sokszor hallom angolul beszélni álmukban.
Mivel korán keltem, hogy megosszam Veletek ezt a sok élményt, és már világosodik, előfordulhat, hogy néhol csak megemlítek dolgokat, és nem fejtem ki, amiért elnézéseteket kérem! Ha valakit valamelyik téma bővebben érdekel, írjon nyugodtan, válaszolok rá.
Múltkor volt itt egy nagyon szépen felöltözött bangladesi(így kell írni?) kislány. Mutatta a papírt a kezében, hogy az iskolában indul egy edzés, és arra szeretne járni, ehhez gyűjt pénzt, adok-e. Hát adtam. Nyilván nem tudhatom, lehet, hogy élelemre kell. Nem egy szegénynegyed az, ahol lakunk, bár egyszerű ház, de biztonságos. Mégis erre téved egy-egy bevándorló. Igen, itt a külföldieknek elég nehéz anyagilag. Minden nagyon drága, de nagyon! Főleg a kaja. Munka meg kevés. Nekünk is nagyon nehéz ilyen szempontból. Kersni kell a lehetőségeket keményen.
A hétköznapok olyanok szinte, mintha otthon lennénk. Felkelés, iskola, nekem főzés, takarítás, majd jönnek a gyerekek, majd tanulás estig. Játszásra szinte nincs is idő. Nagyon kemény így, hogy már itt is van házi, az otthoniról meg ne is beszéljünk. Hétvégén van csak idő valahova menni.
Apropó angol. Képzeljétek, a Peti fejébe vette, hogy csak angolul beszélgethetek csak vele. Hát ez jó! Úgyhogy egyenlőre vele gyakorolok. Pedig most éppen oroszul tanulunk, de annyi angol ingert kap, hogy neki most az a kedvence. Az orosz anyaggal nemsokára a végére érünk, és akkor jön a francia. Ez azért jó, hogy érje valamilyen latin befolyás is.
A végére hagytam a legizgalmasabb részt. Képzeljétek, elmentünk egy állatkertbe. Ez egy olyan állatkert volt, ahol az állatok nagy része szabadon volt, vagy ha nem, akkor nagyon otthoni környezetben. Magát a dzsungelt alakították át állatkertté. Gyönyörű volt.
Egy kisvonattal mentünk el a legtávolabbi pontig. Az 5 perces utazás alatt végig esett az eső. Majd letett minket a vonat egy kenguruval teli tisztáson. Hírtelen kisütött a nap, és elállt az eső. A kenguruk ott ültek a fűben, és aludtak. De úgy képzeljétek el, mintha otthon a kiscicák lettek volna, olyan szelíden viselték a látogatók öleléseit, simogatásait. Hát a Viki ki is jelentette, hogy neki, ezentúl a kenguru lesz a kedvenc állata.
Majd utunk a krokodilokhoz vezetett. Itt a kezünkbe adtak egy bébi krokodilt. Először ficánkolt a gondozó néni kezében, de miután megsimogatta a hasát, és a már ismert varázsmondat elhangzott (good boy!), lenyugodott, és a kezünkbe adta. Érdekes bőre volt és izmos teste.Már majdnem sötét volt, mikor a koalákhoz értünk, akik éppen aludtak a fán, így őket már nem tudtuk a kezünkbe venni. Még sok állattal találkoztunk (dingó, tazmániai ördög, sül, stb), persze a Szandra volt az idegenvezetőnk, hisz ő már mind tanulta ezt a suliban, és részletesen tudta, melyik mit eszik, és milyen szokásai vannak.
Nagy élmény volt, nagyon elfáradtunk. Hát este nem kellett altató…Gondolatainkban a kengurut ölelve aludtunk el.
