Kis családunk Ausztráliába költözésének oka egy más világnézet, a föld egy teljesen más, eddig számunkra még ismeretlen tájának megismerése, az angol nyelv gyakorlása. Olyan helyet kerestünk, ami igazán kihívás számunkra.

Na, a kihívásokkal már a legelején találkoztunk, mert mindenhol arról olvastam, hogy az ausztráliai vízumhoz több évet kell várni. Az igazi elhatározás 2009.dec.végén történt. Január 2-án nagy iramban elkezdtük a konkrét ügyintézést. A több évből végül is kemény 2 hónap lett. Nagyon sok visszatartó erő volt, hírek, bolond írások a weben, - pl. mérges pókok, kígyók, amitől rettegek, tehát nekem tényleg visszatartó. Hülyeségek jártak a fejemben – itt is 2 lába van az embereknek? , vagy lehet kapni gyerekpelenkát, krumplit, vagy éppen epret? A gyerekek nem bírják majd az utat odafele, és leszállítanak a gépről... Mi lesz a gyerekek eddigi iskolájával, el tudunk-e menni 1 évre stb..

Aztán mindig a célunkra gondoltam, és arra, hogy mi baj lehetne – nincs vesztenivalónk. A szívem mélyén igazából mindig tudtam, hogy sikerülni fog.

 

Most egy hete vagyunk itt, és nincsenek kígyók a szobában, csak egy kis gyíkot láttam első este, de ő jobban félt tőlem, mint én tőle. A gépet nem állították meg miattunk, sőt, a 3 éves kisfiam vissza akar menni a repülőre, tetszett neki a nintendo, meg a sok mese (Emirates). Olyan járatot választottunk, ahol nem volt sok átszállás és várakozás (Bécs-Dubai-Brisbane). Igaz, Szinapúrban leszálltunk tankolni. Igen, Szingapúr.. eddig csak az egyik mesében hallottam róla. Nagyon érdekes volt számomra. Volt egy nagyon aranyos jelenet: a kisfiam egy angolul beszélő család mellett állt; az anyuka mutatta a repülőt a még nem beszélő kisfiának, és mondta angolul, hogy ott egy repülő. A Peti pedig, bár tudja, hogy angolul mi a neve a repülőnek, azt mondta a kisfiúnak, hogy az egy repülő és nem airplane. Ez a vitatkozás kb. 5 percig tartott, mire a kisfiú megszólalt magyarul: repülő.

Sokat riogattak az Ausztrál vámosoktól, hogy élelmiszert, gyógyszert, fa játékot és még sok mindent nem lehet bevinni, de a Szandra cowboy kalapja átsegített minden nehézségen a vámon – jó élelmiszer tényleg nem volt nálunk.

 

Az előre bérelt kocsival elmentünk az előre lefoglalt apartmanba Gold Coast-re. Jó előre mindezt lefoglalni, mert a reptéren már be is kellett diktálni, hol fogunk lakni. Elég szigorú szabályok vannak itt, amiket többnyire betartanak – de majd írok kivételt is.

Már nem tudtuk eldönteni, mik vagyunk inkább – éhesek, vagy fáradtak. Enni nem tudtunk, mert ugye kaját nem lehetett bevinni, és még éjszaka volt, minden zárva volt.

 

Az első nap kemény volt, de rosszabbra számítottam. A 9 órás átállás 1 hetünkbe került. Ha valamelyikőnk már át is állt, valaki mindig felébresztette éjszaka.

 

Szombaton érkeztünk, és hétfőn már iskolát kerestünk a gyerekeknek – mert kötelező ált.iskolába járniuk, különben nem kaptunk volna vízumot. Kedden már mentek is a suliba. Furcsán nézett az igazgató ránk, hogy mi történik Magyarországon, mert a héten ez már a negyedik magyar család, aki beiratkozott ebbe a suliba, és ez csak 1 város.

 

Mivel a Károlynak más, hivatalos ügyet kellett intéznie, ezért én vittem a Szandrát és a Vikit a suliba. Jobb kormány, térképem akkor még nem volt, angolul nem beszélek, csak kicsit….

Na, a bal agyféltekémet erősen igénybe véve odaértünk – persze a gyönyörű napsütéses idő ellenére állandóan ablaktörlőztem az index helyett; és balra néztem először, pedig jobbról jöttek először. Megvettem az egyenruhákat – gyönyörűek benne! A tanárral elbeszélgettem, még jó, hogy a gyerekeket megtanítottam angolul, tudtak segíteni. A tudormanós módszer óriási előnye, hogy nem félek használni a nyelvet, és mindenkivel szóba állok, nincs problémám a megszólalással. Néha kézzel-lábbal magyarázok. Kicsit furcsán néztek, mikor a Viki gerincét mutogattam, mert csirke far-hátot akartam venni. De ők ezt nem ismerik. Ezek után a csirke lábat meg sem mertem említeni, lehet, hogy a kutyakaják között találtam volna meg..

 

A lányoknak egyenlőre furcsa, hogy az órán csak angolt hallanak (Szandra nem érti, hogy egy kínai szemű mért angolul beszél…)

1 hónapot adok, utána minden előjön nekik, és beszélni is fognak.

 

Mindennap keményen intézzük a hivatalos cuccokat, bankszlanyitás, lakáskeresés, babaülés vétel, stb. Magát a tengert csak 3 nap után tudtuk megnézni. Éppen egy hatalmas vihar volt, nagy hullámokkal. Itt van a világ leghosszabb egybefüggő tengerpartja, a homok aprószemcsés, korallos, fehér-arany. GYÖNYÖRŰ. Minden tiszta, rendezett. Most, márc.elején olyan idő van, mint nálunk nyáron. Itt már ősz van.

 

Az emberek kiegyensúlyozottak, nem stresszelnek. Azért, mikor Mozartot meghallottam egyszer az iskolában, elgondolkodtam, hogy a kultúra bölcsője mégis csak Európa. Itt könnyen vannak egy picit az emberek, nincs kitől mit óvni, vagy elvenni. Végül is megvan mindenük. Na de vigyáznak rá. Akkor is mossák az utcákat, ha éppen tiszta, csak .. nem is értettem, miért mossák. Na, mindegy.

Bár sokkal illedelmesebbek, és segítőkészek, na de ne kiabáljuk el, azért itt is két lábú emberek laknak, szóval túlzás lenne azt állítani, hogy itt minden emberrel minden oké.

 

Hogy boldogulunk? Ugyanúgy, mint otthon. Ha ott precíz vagy és ügyes, itt is az leszel. Ha lusta és nem nyitott, akkor itt sem leszel más. Azért jó, hogy magát a főzést, gyereknevelést, vezetést nem itt kezdtem el.

 

A suli 9-15-ig tart, egységesen. Minden iskolában van zene, úszás, hangszer, sport, dráma, tánc. Ezek az alapok. Persze van olyan suli is, ahol délutánonként delfint simogatnak, stb., de oda sajnos nem vették fel a lányokat, mert külföldiek vagyunk…Amúgy elég laza, de mindent elkövetnek, hogy a gyermek szeresse a sulit.

 

Peti megjegyezte ma, hogy ez nem a mi lakásunk. Most eshetett le neki, hogy nem otthon vagyunk.

Beszélgettem egy adminisztrátorral (vagyis én csak kérdeztem, ő meg válaszolt), és Peti megkérdezte, hogy milyen nyelven beszél. Ugye, több nyelven tanítom, de igazából most figyel csak oda igazán a nyelvek közti különbségekre.